ADATLAP
A ​macskát visszafelé simogatják
„Amikor te lettél a mi mamánk, akkor én még kis hülye voltam, és nem tudtam, hogy engem nem fogsz szeretni. Csak aztán mindig jobban megnőttem, és mindig jobban rájöttem.” Ilyet persze hangosan soha nem mondana a nevelőanyjának Judit, de éjszaka a kórházban, ahol az ember úgysem tud aludni, sok minden kimondható, vagy legalábbis végiggondolható. Juditnak most bőven van ideje a magányos párbeszédre, hiszen jó darabig nem rohanhat úszni, dzsúdózni, huzakodni ikertestvérével, a lüke Ágival, hiszen feküdnie kell. Mivel ledobta a hátáról egy Juci nevű ló. Csak hanyatt fekszik, kispárnával a harmadik csigolyája alatt, és gondolkodik. Végigondol mindent, az egész „csodálatosan vacak” életét. Az első gimnazista pályafutását. Még a hülye Botondot is....
Hegedüs Lívia véleménye:
Gyerekkoromban imádtam. Felnőtt fejjel újraolvasva úgy érzem, hogy egy kicsit sokat vörösödik és vigyorog ez a lapátkezű Judit, és összességében elég kemény önkritikát gyakorol kb. végig. A könyv nyelvezete sem tűnik hitelesnek, szerintem egy kicsit túl van tolva a trendiség - és ez hosszú távon kicsit fárasztó volt. De működött a nosztalgia faktor, és nem bántam meg, hogy újra elolvastam.
Gáspár Zsuzsanna véleménye:
Kamaszkoromban véresen komolyan vettem Judit problémáit és tökéletesen átéreztem a fiúkkal lévő kapcsolatát, önértékelését, céljait. Most, majdnem a negyedik x felé közeledve hangosan röhögtem egy-egy jeleneten, és arra gondoltam, bárcsak most is ilyen hatalmas problémákkal áldana meg az ég.