ADATLAP
A lebegő világ művészete
A Napok romjai szerzőjének újabb kitűnő lélektani regényében egy idősödő japán festő szembesíti önmagát fiatalkori énjével, döntéseivel. Ahogy bejárja makacs erővel előtolakodó emlékei olykor bizonytalan labirintusát, sorra feltárulnak művészi és emberi pályájának döntő epizódjai. Vajon jól tette-e, hogy hűtlen lett a gésák és teaházak "lebegő" világához?...
Keresztes Zsuzsa véleménye:
"Már fiatal korában is magányos, szomorú természet volt. – Mori-szan elhallgatott egy pillanatra. Azután így folytatta: – De amikor néha együtt iszogattunk és mulattunk a vigalmi negyedbeli lányokkal, Giszaburó felvidult. Azok a lányok csupa olyan dolgot mondtak neki, amit hallani szeretett volna, és ő – legalábbis egy éjszaka erejéig – hitt is nekik. Persze elég értelmes ember volt ahhoz, hogy másnap reggel már ne higgye el mindazt, amit hallott. De ettől még nagyon is fontosak voltak számára ezek az éjszakák. Mindig azt mondogatta, hogy a legjobb dolgok egyetlen éjszakából állnak, s reggelre elenyésznek. Giszaburó nagyon is meg tudta becsülni azt, amit az emberek lebegő világnak neveznek, Ono."
P. Nilla véleménye:
Mivel eddig nem olvastam japán szerzőtől, kicsit aggódtam. Felesleges volt, egész tűrhető, bár nem egy akciófilm sebességével peregnek az események, és igazán 160 oldal felett lehet egyáltalán megérteni "mire megy ki a játék". Minden esetre érdemes volt egy kis keleti kitekintés..
Majoros Andrea véleménye:
Úgy látszik, nálam Kazuo Ishiguro könyvei közül mindössze a páratlan számúak jönnek be. Az első könyvem A napok romjai volt, ami a kedvencem lett. A második a Ne engedj el! volt, ami tetszett, bár nem nyűgözött le annyira, mint a legelső. Majd jött A dombok halvány képe, amit egyenesen imádtam, most pedig a negyedik könyv, ami páros számú. Bevallom, nekem ez a könyv tetszett a legkevésbé, sokszor félbehagytam, untam, és nem nagyon értettem. Mostanra úgy gondolom kiismertem Kazuo stílusát: rövid terjedelmű könyvek, letisztult szöveg, mely komoly és mély mondanivalót tartalmaznak, valami komoly történelmi esemény (általában háború) van a háttérben, amit csak mellékesen jegyeznek meg a szereplők. Többször vissza kell lapozni, hogy értsd a történetet. A legfontosabb: sose higgy az elbeszélőnek, mert szubjektív és „hazudik”!
Ez a könyv valahol a Napok romjai és A dombok halvány képe között van téma szempontjából. Japán három korszakát állítja szembe egymással, akárcsak az első könyvében: a „klasszikust”, a közvetlen háború előttit, illetve a „nyugatiasodót”. A hagyományokat képviselő öregúr képtelen megérteni a fiataloknak a nyugathoz való vonzalmát. A Napok romjainak olyan szempontból előde, hogy az elhibázott életről, az életben felgyülemlett keserűségről, annak áttekintéséről, valamint az önáltató hazugságokról szól. Ono, a főszereplő néha „az elveit követő hősnek” képzeli magát, hol pedig „aljas árulónak”. De azt hiszi, hogy valami kulcsfontosságú szerepe volt a háború alatt. Az önmarcangolás és az önistenítés között őrlődik, mindig az egyik végletbe csap át. Szerintem életének nagy „tragédiája” mégsem a bűntudat, hogy rosszat tett a hazájának, hanem a tény, amivel szembesítik: korántsem volt akkora befolyása, akkora „nagysága”, mint amilyennek gondolta.