ADATLAP
A párizsi Notre-Dame
Victor Hugo, aki össze tudta egyeztetni a képzelet szilaj szárnyalását a valóság aprólékos leírásával, aki titáni erővel ötvözte egybe az emberit az emberfelettivel, a démonit az istenivel, A párizsi Notre-Dame-ban, a francia romantika legnagyobb történelemidéző vállalkozásában a középkor alkonyának Párizsát varázsolja elénk festői tarkaságával, csőcselékével, korhely koldusok, csepűrágók siserahadával, a gótikus templom nagyszerű, sejtelmes építőművészeti látomásával. Ebben a háttérben bonyolódik a végzetes szépségű cigánylánynak, Esmeraldának szomorú szerelme a daliás kapitánnyal és Quasimodo, a szörnyeteg harangozó megindító emberi tragédiája. A remény igazi főszereplője maga a kőcsipkés Notre-Dame, az ősi székesegyház, amely úgy emelkedik ki a környező sikátorok összevisszaságából, mint a modern Franciaország a viharosan vajúdó középkorból. A jegyzeteket Antal László írta...
Rentka László véleménye:
Victor Hugo "A párizsi Notre-Dame" c. könyve számomra olyan sokat jelent már csak azért is, mert tkp. ez volt életem első regénye, amit magam olvastam el (a korábbiakat édesapám és nagyapám olvasta fel nekem), és emlékszem, hogy mennyit küzdöttem vele hétéves koromban. Magával a történettel először az 1956-os filmfeldolgozás megnézésekor találkoztam, majd kisiskolásként (még küzdve a könyvvel) láttam a felhígított-átírt rajzfilmet, amin apukámmal együttes erővel voltunk felháborodva (bár maga a rajzfilm gyönyörű kivitelezésű volt mind rajzban, mind zenében, nem titkoltan az '56-os filmváltozat látványvilágát tükrözte vissza). Utána megkaptam "A Notre Dame-i toronyőr" c. ismeretterjesztő könyvet a Szemtanú-sorozatból, ami fantasztikus kiegészítése volt a regénynek, a segítségével tudtam a könyv végére jutni. Maga a párizsi Notre-Dame-székesegyház is olyan nagy hatással volt rám (amit kilencévesen szerencsém volt élőben is megcsodálni), hogy miatta lettem szerelmes az építészetbe, ami végül a hivatásom is lett. ANAГKH - végzet. Ez a görög szó volt egykoron belevésve a katedrális tornyának falába, amely Victor Hugo-t megindította, olyannyira, hogy megalkotta a világirodalom számomra legszebb és legfájdalmasabb történetét, aminek központi alakja - a maga tökéletességében és örökkévalóságában - néma tanúként áll az emberi sorsok viharos folyamában: A párizsi Notre-Dame.

"A másik, amely emezt átölelve tartotta, férficsontváz volt. Feltűnt, hogy a gerincoszlopa ferde, a feje a lapockacsontok között van, és rövidebb az egyik lába. A nyakcsigolyáján egyébként nem volt törésnyom, s ebből látszott, hogy nem akasztófán végezte. Az a férfi, akiből ez a csontváz lett, idejött, és itt halt meg. Amikor le akarták választani arról a csontvázról, amelyet ölelt, porrá omlott."
Sebestyén Lilla véleménye:
Nagyon rég terveztem már, hogy elolvasom ezt a könyvet, de Victor Hugora fel kell készülni (legalábbis A nevető ember és A nyomorultak után ez a tapasztalatom). Egy búskomor világba repít el, amiben ugyan néha mosolyra húzódhat a szánk, de a szürke köd belengi az egész történetet. Különösen tetszett ahogy a történelmi szálakat bele-bele szőtte a bonyodalmak hálójába és néha olyan érzetet keltett, mintha az egész nem is csak valakinek a fantáziájából kelt volna életre. Magával sodornak az események (bár annál a résznél, ahol Párizzsal ismerkedünk meg, kissé elvesztem) és a szereplők bőrébe bújva tényleg olyan érzésem volt, mintha éppen én próbálnám felfedezni a Csodák Udvarát vagy leselkednék Frollo után amint aranyat próbál előállítani. Az ember hiába tudja mi a történet vége, akkor is végig drukkol, hátha most másként történik. Hiába nem véletlen, hogy a sok kortárs után mindig visszatérek a jó öreg klasszikusokhoz!
Renáta Csiki-Kecskés véleménye:
A párizsi Notre-Dame igazi romantikus nagyregény, ennek minden kellékével, egymásnak feszülő ellentétekkel: szépséggel és szörnyeteggel, történelemmel, tényekkel és titkokkal, rejtélyekkel, mágiával, alkímiával, az egyházi világba és tanba, népszokásokba való betekintéssel, a XV. századi párizsi (de akár a mindenkori és bárhonnani) társadalomba, elsősorban a papság és az alvilág, a csőcselék miliőjébe való bevezetéssel. Végletek találkozásának vagyunk tanúi, ahol nemcsak grandiózus építmények találkoznak nyomorult otthontalansággal, hanem az emberi lélek és természet legkülönbözőbb árnyalatai festik tarkára a zsivajgó-nyüzsgő tömegről alkotott képet.
SZIJÁRTÓ GABRIELLA véleménye:
Nekem ez a könyv, a többször elkezdtem de sose olvastam végig kategória volt és hát igen..ha nincs a kihívás, valószínű ott is marad ez a könyv. Az első kétszáz oldalig nem sok híja volt, hogy a sarokba ne vágjam, pedig ilyet könyvnél ritkán érzek. Borzasztóan unalmas volt és nehezen indult be a cselekmény. Engem zavart a sok csillagos és sokszor latin nyelvű jegyzet is, megtörte a történet fonalát. Ha ez nem lenne, még jónak is minősíteném mert utánna már élvezhető volt a történet. Quasimodo-val meglepően keveset foglalkozott, már -már az volt az érzésem, hogy csak mellékszereplő, Esmeralda pedig nem volt túl szerethető, nekem túl butácska volt (gondolok itt például a kőkorsó és kristályváza esetére) de talán a fiatalsága miatt elnézhető. Bár tudtam mi lesz a vége, azt már sokkal jobb volt olvasni mint az elejét. Az sajnos keserű szájízt hagyott.
Koszorus Zsuzsanna véleménye:
Victor Hugo írói kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek, de őszintén bevallom, próbára tett a könyv. Első fele a helyszínek leírása, amely szerintem túlságosan hosszúra sikeredett a cselekményhez képest. A karakterek érdekesek voltak, bár néha idegesítőek (pl. Esmeralda túlzott naivitása). A könyv második fele a reménytelen szerelmek regénye szép, de tragikus befejezéssel.
Szerletics Róbert véleménye:
A nyomorultak c. regénye dupla ilyen vastag, mégis hamarabb végeztem azzal, mint A párizsi Notre Dame-mal. Kicsit Jókaival rokonítható ez a regény: a rengeteg leírás, kiszólás erősen megtöri a mű cselekményét. Ennek ellenére tetszett. A "végzet" beteljesül szinte valamennyi főhősön, főleg vakságukért kell fizetniük: Esmeralda nem veszi észre, hogy Phoebusnak maximum csak egy újabb trófea lett volna, Claude Frollo végletes őrülettel szeret (enyém leszel, vagy meghalsz), Quasimodo pedig, szegény, hiába nemes lelkű, ha a külseje taszítóan torz. Szerencsétlen vezeklő anya is akkor ismer rá gyermekére, amikor közel a vég... Más könyvből ismerős már Hugo végletes ellentétekből felépített személyiségrajza, A nevető emberből. Az utolsó fejezetek szerintem katarzisig emelően meghatóan lettek megvalósítva, szóval részemről megbocsátom azt a több, mint száz oldalas leírást Párizsról, amelyen őszintén megvallva nagyon unatkoztam. Ellenben az építészet és a könyvnyomtatás egymásra való hatása számomra újszerű, érdekes meglátásokat takar. Bele sem gondoltam, hogy Guttenberg találmánya nélkül valószínűleg a reformációból is csak egy jelentéktelen elhajlás lett volna a korábbi szekták mellett, melyek szinte nyomtalanul eltűntek.
Péter Ildikó véleménye:
Esmeralda és Quasimodo tragikus története és a XV. század végi Párizs leírása - az utóbbiból a kelleténél több jutott a könyvbe. Hugo nagy hangsúlyt helyezett rá, hogy az olvasót végigvezesse XI. Lajos Párizsának minden szegletén. Ha nem a kihívás kedvéért olvastam volna, akkor biztosan továbblapozom ezeket a részeket, beleértve az építészeti-művelődéstörténeti okfejtéseket is.
A könyv ettől eltekintve olvasmányos, bár fordulatosnak nem mondanám, és sajnos nem találtam benne egyetlen rokonszenves szereplőt sem.
Petes Judit véleménye:
Alapból szeretem Hugo könyveit, izgalmasak és pörgősek, így e a könyv is magával ragadott. Mondjuk itt több volt a latin utalás, mondat, ami az én minimális konyha latinomnak már sok volt. Anno láttam a filmet is, emlékeim szerint meglehetősen könyvhű maradt. Továbbra is Quasimodo a kedvenc szereplőm, a csúfságával és szép lelkével együtt. Aki még nem olvasta de látta a filmet, vagy épp olvasott már bármit Hugotól annak ajánlom ezt is elolvasásra.
Kocsis Hanna Katica véleménye:
Nagyon nagyon szerettem olvasni, így a végét húztam is egy ideig, csak hogy tovább tartson. Aztán befejeztem és húú. Imádtam a könyvet, a szereplőket és a hangulatot, amit teremtett. Csak ajánlani tudom:)