ADATLAP
Három korai történet - Helikon zsebkönyvek 13.
2014-ben az USA egyik legnagyobb irodalmi szenzációja (és botránya) a híresen visszavonult és rejtőzködő életet élő, keveset publikáló Jerome David Salinger, a Zabhegyező (vagy Rozsban a fogó?) szerzője e kis kötetének megjelentetése volt.
A kötet három novelláját (A fiatalok; Menj fel Eddie-hez; Egyszer egy héten ki fogod bírni) több mint hetven évvel ezelőtt irodalmi folyóiratokban jelentette meg az akkor még teljesen ismeretlen, huszonéves Salinger. Mégsem nevezhetők afféle szárnypróbálgatásnak, hiszen egyértelműen jellemző már ezekre az írásokra is az érett író eszköztára: a megtévesztően könnyed, csevegő stílusban tálalt kőkemény mondanivaló, a kiüresedett, hideg, érzelemmentes karakterek, akik nem találják helyüket a világban. A magyar rajongók Bart István tolmácsolásában olvashatják az irodalomtörténeti szenzációnak nevezhető, kiváló novellákat.
A kötetet Anne Rose Yoken gyönyörű tusrajzai díszítik....
Rentka László véleménye:
J. D. Salinger műveiben az a legkülönlegesebb, hogy igazából semmi különös nincs bennük. Az 1951-es "Zabhegyező" mérföldkő az irodalomtörténetben, a korszak fiataljainak érzései törnek fel benne kendőzetlenül, a megszokott "irodalmi igényességet" sutba vágva, őszintén és nyersen szól hozzánk, nem véletlenül volt olyan nagy hatással az akkoriban kibontakozó "szubkultúrára". Mindemellett Salinger visszahúzódó, titkoztatos élete, műveinek korlátolt száma és írói "működésének" rövidsége is hozzájárult ahhoz, hogy személye és munkássága mítoszba burkolózzon. Évekkel ezelőtt elolvastam az összes művét, mikor én is hasonló "nihilt" éreztem és teljesen magába szippantott a világa (a "Seymour: Bemutatás" volt talán a legnagyobb hatással rám). A pár éve posztumusz kiadott korai történetei kicsit csalódást okoztak nekem, de csak azért, mert másra számítottam. Szerettem volna, ha azt a "korszakomat" hozza vissza, amikor először olvastam a műveit, egyfajta nosztalgiára vágytam. A korai "Salinger-élményem" hiánya ellenére a történetek most másképpen, de hatással voltak rám. Mindenki ráismerhet ezekben a hétköznapi jelenetekben és párbeszédekben egy-egy saját emlékére: egy házibulira, egy testvérre, egy idősebb rokonra. Talán ezért is zavartak a "kortárs" illusztrációk, feleslegesnek és az ötlettelenségük révén még "illúziórombolónak" is éreztem őket, meglett volna nélkülük ez a 2015-ös Helikon-kiadás is.
Összességében, aki szerette Salinger eddigi munkáit, annak ezek a "szösszenetei" is tetszeni fognak, és az elolvasásuk után legalább eszébe jut az embernek, hogy felhívja a nénikéjét, mégis mi újság vele.