ADATLAP
Keskeny út északra
Man Booker-díj, 2014
"Flanagan írása olyan, mint egy hömpölygő folyó, néha feketéllik sártól, iszaptól és holttestektől, máskor fényes, akár a víztükrön ragyogó holdsugár." - The Telegraph
Dorrigo Evans története messze délen, a huszadik század eleji tasmaniai csapdázók barlangjainál kezdődik, és hosszan kanyarog észak felé, egészen a sziámi Kwai-folyó vidékéig, ahol ausztrál hadifoglyok építették a japán császár parancsára a hírhedt Halálvasutat. Ahogy a második világháború eléri Ausztráliát, Dorrigo is bevonul a seregbe, majd hamarosan ez a trópusi pokol lesz végső állomáshelye. Orvosként küzd a fogolytáborban a sár, a reménytelen éhezés, a kolera, valamint a versrajongó, szadista parancsnok, Nakamura őrnagy ellenében a társai életéért. Közben saját démonai kínozzák; a megbecsült polgári létbe való hazatérés vágya és egy kétségekkel teli, bűnös, még a háborúnál is pusztítóbb szerelem. Az egyik pokoltól megmenekülhet... a saját lelkétől soha. Még ha hősként ünneplik is hazájában, van, amit nem képes begyógyítani sem az idő, sem egy sikeres élet.
Richard Flanagan költői szépségű regénye a szerelem és a halál kulisszái közt tárja elénk a fájdalom és a gyönyör közelségét, a testiség végletességét, a beteljesíthető boldogság ürességét....
Annamária Szabó véleménye:
Mélyen megindító, nagyon megrázó történet. Elégg apránként olvastam, az elején kimondottan nehezen is. Sokszor azt éreztem, hogy nincs is kedvem hozzá, de talán ez azért volt, mert annyira nehéz volt. Nagyon tetszett, hogy az írónak van stílusa, csodálatos a megfogalmazás, a hasonlatok, néhány oldalt, gondolatot le is fényképeztem magamnak, elmentettem, mert annyira tetszett. Másrészről viszont borzasztó volt, sokszor azt éreztem, hogy elsírom magam, olyan szörnyűségeket írt le. Én azt gondolom, hogy valahogy így kellene tanulni a háborúkról, nem a frontvonalakat, meg az évszámokat, meg kit hol támadtak meg, merről merre haladtak. Ezekkel kellene megismertetni a fiatalokat, az érzelmeket kellene inkább átadni, mint a száraz tényeket. Nekem kicsit olyan volt, mint Mazzantini Újjászületése, egy kicsit meg olyan, mint ha Marquezt olvastam volna, fogalmam sincs miért, talán kicsit a megfogalmazása miatt. (Számomra ugyanis Marquezben az a csodálatra méltó, hogy még a legszörnyűbb helyzetekben is talál valami pozitívat, valami kis humort. Nos ez a könyv nem ilyen). Azokban a napokban, amikor ezt olvastam, többször álmondta Dorrigo Evansről, és a többiekről, akik mind közel kerültek a szívemhez. Megrázó és nehéz könyv, de érdemes elolvasni.