ADATLAP
Max
"„1936. április 19. Hamarosan éjfél.
Azt akarom – ez eljövendő életem legelső vágya –, hogy április 20-án lássam meg a napvilágot. Mert ez a Führer születésnapja. Ha április 20-án születek, megáldanak a germán istenek, és mindenki a felsőbbrendű faj elsőszülöttjeként tekint majd rám. Első egyede leszek az árja fajnak, amely eztán uralni fogja a világot. Én vagyok a jövő gyermeke. A gyermek, aki szerelem nélkül fogant. Aki Isten nélkül fogant. Aki törvény nélkül fogant. Aki puszta erőből és haragból fogant. Heil Hitler!”

Max, aki a történet során a szemünk előtt cseperedik fel, a Heinrich Himmler által kigondolt Lebensborn program tökéletes prototípusa. A politikai elképzelések szerint „ideális” édesanyját génjei és fizikai adottságai alapján választották ki a náci tudósok, csakúgy, mint az édesapját. Max azonban semmilyen kapcsolatot nem ápolhat szüleivel (anyjától is elválasztják abban a pillanatban, ahogy ez lehetséges), hiszen feladatuk mindössze annyi, hogy életet adjanak Németország új, „felsőbbrendű” gyermekének.
Közel 20 000 gyermek fogant és született meg e program során.
Sokkoló, mélyen elgondolkodtató történet, mely nevetésre készteti az olvasót a megrázó sorok között. Élvezetes és megdöbbentő írás, hátborzongató történelmi tények alapján. Igazi Magasfeszültség!"...
Czéman Eszter véleménye:
Ez az a könyv, amit több kategóriába is be tudnék sorolni. Hisz már a borítója sokkoló. Én alapvetően ezért vettem meg. Többszöri nekirugaszkodásra tudtam csak elolvasni, mert megrázó. Sokszor tettem le, és kezdtem újra. És talán a legdöbbenetesebb az, hogy a könyvesboltban gyermekeknek szóló könyvként árulják. Én ezt még erős idegzetű felnőttnek is csak óvatosan ajánlanám, nem egy gyereknek.
Vártam a feloldást a végén, de nem volt, illetve a remény megcsillant, de...
Nem is találok igazán szavakat. Persze mondhatná bárki, hogy az életben sincs sokszor feloldás, ez a könyv pedig magáról az életről szól. Sajnos ezek a brutális cselekmények mind megtörténtek...
Sebestyén Lilla véleménye:
Tudtam, hogy nem egy könnyed olvasmány lesz, de az ilyen témákra nem lehet igazán felkészülni. Nagyon különös volt egy olyan gyermek szemszögéből látni a náci birodalom életét, aki már születése előtt arra lett nevelve, hogy ez az irány az egyedüli és tökéletes. A történet olvasása közben megrendítő volt belegondolni, hogy milyen könnyen elfogad és magáévá tesz valaki egy ilyen szörnyű eszmét ha nincs semmi más alternatíva előtte. A történet főszereplője Max (Konrad) anya nélkül nő fel, szinte érzelmek nélkül, a szeretet fogalmára csak szép lassan jön rá (bár nem vagyok biztos benne, hogy magát ezt a szót egyáltalán ismeri-e), anyjaként tekint Németországra és apjaként a Führerre. Brutális, ahogy elképzelem, amint egy 3-4 éves kisgyerek ilyen kijelentést tesz. Ahogy növekszik, láthatjuk, hogyan változik a náci birodalommal együtt. Néha-néha azt gondolnánk, eljut a felismerésre, hogy valami nincsen rendben, de szinte végig meg van róla győződve, hogy csakis a németek kerülhetnek ki győztesen a háborúból.
Igaz, hogy kitalált elemekkel is meg van spékelve a történet, de ezeket zseniálisan ötvözi az írónő a történelmi eseményekkel, személyekkel. Igaz, hogy letaglózza az embert, de érdemes elolvasni.
Práth Lia véleménye:
Ez a könyv azt mutatja be, hogy miképpen torzítja egy kisgyermek személyiségét a diktatúra, a háború és a szenvedés. A történet során Max életét követjük nyomon, egészen embrió korától, hogy hogyan válik kegyetlen, koraérett náci kisfiúvá, aztán a berlini bujdosások és nyomorgás után hogyan ábrándul ki az addig szentnek és sérthetetlennek vélt náci ideológiából. Bár az írónő célja az, hogy dokumentarista pontossággal mutassa be a nácik gaztetteit, azért néha mégis átcsúszik az „urban legend” szintű történetekbe, mint például, hogy Napolák ifjú tanulóinak kibiztosított gránáttal kellett a sisakjukon vigyázzban állni, mert, ha így maradtak, akkor a robbanás nem ölte meg őket, vagy a fiatal náci kamaszok csoportosan erőszakoltak meg egy német lányt, hogy tökéletes árja utódot hozzanak létre. Szerintem a nácik cselekedeteihez nem kell hozzákölteni semmit, így is elég szörnyűek azok, bár érthető az írónő dühe és teljesen jogos is, de mégis ezek az elemek kicsit propaganda jelleget kölcsönöznek a művének a dokumentarista jelleg helyett, amit valószínűleg el szeretett volna érni. Mindezek ellenére nagyon érdekes és elgondolkodtató olvasmánynak tartom.