ADATLAP
Menj, állíts őrt!
A 26 éves, már New Yorkban élő Jean Louise Finch Scout meglátogatja az alabamai Maycomban idős apját, Atticust. Még mindig nem enyhültek az amerikai Délt formáló polgárjogi és politikai feszültségek, és a fiatal nő találkozásába szülőföldjével keserűség vegyül, amikor kellemetlen igazságok derülnek ki összetartó családjáról, szeretett városáról és a szívéhez legközelebb álló emberekről. Elárasztják gyerekkorának emlékei, kételyek ébrednek benne, vajon valódi értékek-e azok, amikben eddig hitt. A Ne bántsátok a feketerigót! és a Menj, és állíts őrt! érzékenyen megírt történet egy kamaszlányról, majd egy fiatal nőről, egy fájdalmakkal teli, de elkerülhetetlen átalakuláson áteső világról.

Az 1950-es években született és évtizedekig a fiókban őrzött Menj, és állíts őrt! közelibb képet ad Harper Lee emberi és írói erényeiről. Az eddig egykönyvesnek hitt író most végre közreadta a múlt illúzióival való leszámolás, a bölcsesség, az emberség és az érzelmek humorral, szeretettel, könnyed pontossággal megírt regényét. Megrendítő egyszerűséggel és őszinteséggel idéz fel egy több mint fél évszázaddal ezelőtti kort, amelynek nagyon is van üzenete a mához. Nem csak megerősíti a később alkotott és azonnal világhírt hozó Ne bántsátok a feketerigót! című regény elévülhetetlen értékeit, hanem kiegészíti, hozzátesz, mélyebb kontextusba helyezi az immár klasszikus művet....
Farkas Csilla véleménye:
Nekem kicsit csalódást okozott a ’Ne bántsátok a fekete rigót’ című könyvéhez képest. Nem tudtam függetlenül kezelni, az összehasonlítás elkerülhetetlen volt számomra. Eltűnt a gyermeki báj és közel sem olyan cselekményes, mint az előző könyve. Önmagába véve viszont jó volt, a felnőtté válás regénye ironikus humorral vegyítve.
Liebich Orsolya véleménye:
Több mint 55 évvel az első történet a Ne bántsátok a feketerigót! után jelent meg a könyv, de mondani valója még mindig időszerű, ha nem figyelmeztetne minket, azt hihetnénk, hogy már felnőtt társadalmunk, de az elmúlt hónapok történései szerint még mindig a fekete-fehér háborút játsszuk csak most Európában.
Lajos Aliz véleménye:
Ez a könyv annyira nem tetszett, mint a Ne bántsátok a feketerigót! Sokszor vontatott volt, és az utolsó 20 oldalig zavaros. Értettem miről szól, hogy mit akar az írónő kifejezni, de nem volt annyira szívbe markoló mint az előző könyvnél. Kicsit jobbra számítottam, de nem bántam meg, hogy elolvastam.
Zsuzsanna Volford véleménye:
Kiváló folytatása a Ne bántsátok a feketerigót című művének (, még ha valójában hamarabb is íródott). Ez a könyv is alapvető társadalmi problémákat vet fel, és azt, hogy hogyan kell a legbölcsebben alkalmazkodni ezekhez a problémákhoz, mégha nem is gondolkodunk együtt a többséggel.
Szalai Adél véleménye:
Hát nem is tudom. Imádtam a feketerigót, de ez most valahogy más volt. Nagyon azt vártam, hogy hasonlítson rá, és nem és nem. Nyögvenyelősen olvastam el, nem a "nemtudomlerakni" kategória volt. Voltak benne hasonlóan vicces részek mint az elsőben, de messze nem az a színvonal volt nekem. Sajnálom, mer nagyon vártam már, hogy olvashassam.
Dudás Vera véleménye:
Nagyon nagyon tetszett a könyv!
Fürkész személyisége, és a benne rejlő erő, kitartás, vadság hihetetlenül megfogott. Az írónő másik könyvében is ő volt a kedvenc szereplőm, gyerekként is olyan jelleme és természete volt, ami lenyűgözött. Felnőttként pedig végleg megszerettem mint szereplőt, mint embert.
A könyvben kicsit soknak tartottam az alkotmánnyal foglalkozó dolgokat, túl részletesek voltak, és néhol elvesztettem a fonalat, de ettől függetlenül remek írásnak tartom, és azt hiszem, hogy sok embernek hasznára válna ha elolvasná. Rengeteg dolgot megérthetünk a négerekről, arról, hogy hogyan alakult a sorsuk, és nem a tények, inkább a lelki oldaláról láthatjuk.
Összességében az eddigi évben elolvasott 6 könyv közül, ez viszi a pálmát nálam. :)
K Zsuzsi véleménye:
Oké, Harper Lee lett az egyik kedvenc íróm. Vagyis már eddig is az volt, szóval ez így nem teljesen ideillő mondat. Ez a könyv azért más volt, mint a feketerigós. De az volt az egyik király dolog benne, hogy ugyanúgy voltak visszaemlékezős részek a gyerekkori játékokra. Nem hinném, hogy nagy spoiler lenne, mert így önmagában semmit nem mond, de például az egyik kedvenc ilyen részem Dill szentlélek jelenete. Hát azon vagy fél percen keresztül hangosan nevetgéltem, annyira meglepő és egyszerre találó is volt szerintem. Aztán még az is nagyon tetszett, ahogy valahogy olyan emberközelien viselkedtek önmagukban is és együtt is Jean-Louis is és Hank is. Atticusnak a fürdőzés utáni beszólása is valami zseniális. :D Meg még ami valószínűleg az egyik fő ok, amiért nagyon tetszett mindkét könyv, hogy édesapámmal (bár igazából mindkét szülőmmel) hasonló nekem is a viszonyom, és nekem is nehéz volt feldolgozni annak idején, hogy ők sem "mindenhatók", vagy valami ilyesmi, még ha nem is teljesen csak erről van itt szó.
Egyébként az is érdekes, hogy állítólag ez előbb volt, mint a feketerigó, csak ezt nem lehetett azt hiszem kiadni akkor.
Összességében a lényeg, hogy nekem nagyon tetszett ez is, jó volt kicsit visszatérni a másik könyv világába (hiányzott a hangulata, amikor vége lett :( ), és akinek a hasonló dolgok tetszettek a másik kötetben is, mint nekem abban és ebben, annak nyugodt szívvel ajánlom ezt is, sőt ha lehet, semmiképp se hagyja ki. :)
(Ui.: Mellesleg nem bánnám, ha előkerülne még 1-2 elveszettnek hitt kézirat Harper Lee-től.. :) )
Ferenczik Adrienne véleménye:
Tavaly az elolvasott 50 könyv közül Harper Lee nagy sikerű regénye, a "Ne bántsátok a feketerigót!" tetszett a legjobban. Ezért nagyon vártam ezt a könyvet, kíváncsi voltam rá. De, gondoltam, hogy nem lesz olyan jó, mint a "Ne bántsátok a feketerigót!". Elgondolkodtam ugyanis, hogy a kézirat vajon miért csak most került elő a már idős Haper Lee fiókjából, és - tudom, amikor megírta, nem adták ki, de - vajon miért nem jelent meg egészen eddig? Gondolom, mert a szerző nem akarta, hogy megjelenjen. A "Ne bántsátok a feketerigót!" remekmű lett. Harper Lee ezt az első könyvét azóta ezerszer átírhatta, tökéletesíthette volna, de, gondolom, azért nem tette meg, mert a "feketerigó" után nem látott benne akkora fantáziát. Erre jutva gondoltam azt, hogy ez azért biztosan nem nyújtja majd ugyanazt az élményt, mint a remekműve. És igazam is lett. Még csak hasonló élményben sem volt részem, mint a másik könyve olvasásakor. Azért egy-két rész, például a gyermekkori történetek tetszettek.
Névte Lenke véleménye:
Az én esetemben sajnos: Menj, olvass másik könyvet!
Mindig tartottam az olyan könyvektől, amiket nem az írójuk adott ki, mert ez általában nem véletlen. A Menj, állíts őrt! esetében a már idősek otthonában élő Harper Lee kéziratát testvére halála után találták meg. Ez, bár a Ne bántsátok a feketerigót! folytatása, előbb készült el, hatvan évvel ezelőtt. Nagy szenzáció lett, és hamar ki is adták. A róla szóló cikkeket olvasva megnyugodtam, mindenki csak jót mondott róla.
Sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Bevallom, egy hétig nyűglődtem a könyv első harmadával, azután nem bírtam tovább. Ebből az első száz oldalból az derült ki, hogy ami bevált a feketerigó esetében, az itt nem jött össze. Az elején a lassú történetvezetés nagyon tetszett az első könyvben, a karaktereket jól bemutatta. Az is nagyot lendített a könyvön, hogy egy gyerek szemszögéből láttuk a történetet. De a kislány felnőtt, átadta a szót az elbeszélőnek, a karaktere pedig nem a jó irányba fejlődött szerintem. A lassú történetvezetés helyett a semmiről és önismétlésről szól az eleje. Konkrét bekezdések vannak szó szerint átmásolva a másik könyvben, de mivel azt már olvastam, így itt már nem érték el ugyanazt a hatást. A szereplők múltja, jövője is össze-vissza van keverve, ráadásul számomra túlzottan mások is, mint ahogy az első részben be lettek mutatva. Olvasóként nem kéne, hogy feltűnjön, az író csak próbálkozik, és át kellett volna olvasnia, javítani még egyszer. A kiadónak pedig meg kellett volna szerkesztenie. A szó, ami leginkább jellemzi a könyvet (számomra): szedett-vedett.