ADATLAP
Prozac-ország
Elizabeth Wurtzel alig múlt húszéves, amikor megírta ezt a könyvet a depressziójának történetéről, s ma már Sylvia Plathszal és Willam Styronnal együtt a „depresszió-irodalom” legfontosabb szerzői között emlegetik. Wurtzel szerint Plath és Styron könyve túlságosan udvarias, bocsánatkérő volt; ő egy „rock-and-roll könyvet” akart írni: vadul, teljesen kitárulkozva mesél a szüleihez fűződő és a depresszióját úgy-ahogy magyarázó kapcsolatáról, szenvedéseiről, őrült szerelmi és szexuális kalandjairól, pszichológusairól és pszichiátereiről, öngyilkossági kísérletéről, segítőkész egyetemi barátairól, akiknek végül az agyára ment állandó, megmagyarázhatatlan kínlódásával. A „regény” végén, utószóként közölt esszéjében Wurtzel a Prozac-jelenségről ír – a kilencvenes évek elején megjelent csodaszerrel őt is „meggyógyították”, de Wurtzel szerint nem felhőtlenül jó hír az, hogy Amerikában jóformán mindenkinek, aki szomorúságra panaszkodik, három perc alatt felírják a Prozacot (vagy valamilyen hasonló, depresszió elleni szupergyógyszert). Az igazi depresszióval ugyanis nem olyan könnyű elbánni, s miközben mindenütt mesterségesen boldoggá tett emberek szaladgálnak, az „igazi” depressziósok bajára ma sem tudja senki a megoldást – mert hiszen a világ bajait sem lehet holmi neurotranszmitterekre ható molekulákkal megoldani. Wurtzel élete mindenesetre valamennyire egyenesbe jött: sikeres rockzenekritikus és írónő – két könyvet publikált a Prozac-ország óta....