ADATLAP
Százezer eperfa
"Budapesten a Szélkirály!

Értesülésünk szerint tegnap este teljes titokban Magyarországra érkezett Francesco Ventoso, a Meteorológiai Világszervezet, a World Meteorological Organization végrehajtó tanácsának egyik prominens tagja, a világ egyik leghíresebb szél- és zivatarkutatója.

A svájci székhelyű, csaknem kétszáz országot tömörítő szervezet gyakorlatilag a kezdetektől fogva élénk figyelemmel kíséri a Kárpát-medencében zajló időjárási anomáliát. A szervezet többszöri puhatolózása, majd kifejezett kérése ellenére sem kapott meghívást Budapesttől, annak ellenére, hogy az immár egész világot egyre nagyobb mértékben aggasztó szélcsend kiindulópontja és epicentruma tudvalevőleg a magyar főváros."



Hat ember élete gabalyodik össze a tomboló viharban egy margitszigeti eperfa alatt. Hat magányos emberé, akinek története van, és dolga egymással - bár kérdés, hogy kinek, kivel, micsoda. Mintha csak azért sodorta volna őket egymás útjába a szél meg a véletlen, hogy mindezt kiderítsék.

A minden oldalról heves és felkavaró kiderítő manőverek háttere a jelen különös időjárási anomáliától sújtott Magyarországa, és ahogy haladunk előre a történetben, ahogy a vihart felváltó szélcsend rátelepszik nemcsak a tüdőkre, de a szívekre is, a háttér lassan előtérbe nyomul, hogy átvegye az irányítást az egyéni sorsok felett:

"egyfajta ébredés ez mégiscsak, de nem álomból, hanem valóságból egy másik valóságba, a fények rögtön megváltoznak, ahogy eláll az eső, skandináv típusúak, ők ezt nem tudják, ezt Orsolya tudná, ha ott lenne velük, akkora a csend, amekkorát soha nem hallottak még, és nemcsak csend ez, üresség is, totális elmúlás, visszavonhatatlan élettelenség, halálos semmi, tébolyító süketség..."



A Portugál világsikerű szerzőjének második regénye utópia a jelenből, minden aktualitáson túlmutató, igazi téttel.

...
Bús Natália véleménye:
„Az idő foga romokat rágcsál, ezt látja, amerre néz, ilyen az ő városa, ez a roncsos Budapest, ő meg ilyeneket gondol róla, vagy inkább érez, […]” – ezzel a különös mondattal kezdődik a könyv, és ez a különösség végig megmarad. Általunk is jól ismert színhelyeken játszódik a történet, miközben lehetetlen, de minimum valószínűtlen dolgok történnek a szereplőkkel és világu(n)kkal. A történet ideje jelenünk, a mai olvasónak egy-egy szereplő nagyon is ismerős vonásokkal bír; egyes gondolatok talán még aktuálisabbak, mint a megírás idején. Kíváncsi vagyok, 20-30 év múlva ezek a finom utalások mivé válnak az akkori olvasó számára?
Elsőre zavarónak tűnt, hogy hőseink egytől egyig sodródnak az eseményekkel, nincs közöttük olyan, aki kezébe venné élete irányítását, döntene és cselekedne. Ehelyett óvatos gesztusokkal, kapkodással, mulasztásokkal, fullasztó tehetetlenséggel találkozunk. De nem ismerünk ebben kicsit magunkra is?
A Százezer eperfa nem egy hagyományos értelemben vett kalandtörténet. Mégis egyfajta utazás, bolyongás gondolatok és érzések között, amelyek a világban-benne-lét tapasztalatára adott reakciókként jelennek meg a szereplőkben. Hogy miről szól a könyv nem tudnám megmondani, de az biztos, hogy nem maradnak érintetlenül az élet kis és nagy kérdései – a Kárpát-medence, Magyarország, Budapest, a Margitsziget és egy öreg eperfa sorsa.