ADATLAP
Gyöngéd barbárok
Egy zúzdában, két korszak határán játszódik a Túlságosan zajos magány: a nyomtatott és a bezúzásra ítélt könyvek korszakhatárán. Hőse, az önhibáján kívül, szakmai ártalom következtében művelt Hana harmincöt éve préseli és bálázza, díszíti-címkézi a műhelyébe pottyantott papírneműt. A hentesüzleti zsírpapírtól kezdve a bibliapapírra nyomott klasszikusokig mindent. Kihalássza és olvasgatja kedvenceit, Vincent van Gogh napraforgós reprodukcióival vagy egyéb hulladék poszterekkel díszíti a kész bálákat, és sörbe fojtja a világ dicsőségének mulandóságán érzett mélységes bánatát. Isten nyugosztalja az áldozatul esett húslegyeket, egércsaládokat és a bőrkötésbe csomagolt világmegváltó eszméket! Ámen.
Ez az eredetileg 1977-ben, szamizdatban megjelent írás Hrabal életművében és nemzetközi megítélésében is korszakhatárt jelent, a legmagvasabb szövegei közt tartják számon.
A gyöngéd barbár az 1968-ban öngyilkosságba menekült költő-festő barát, Vladimír Boudník halálának évfordulójára készült szöveg. Hrabal ars poeticája. "Kurva fix!"
"Senki más nem fejezi ki úgy Prágát, mint Bohumil Hrabal. Csak ő képes a barokk képzeletet a kisember humorával ötvözni." (Milan Kundera)...
Berlinger Natasa véleménye:
Két kisregény, mindkettőben közös a helyszín, Prága és a sör: a mértékegység már nem a korsó, hanem a kanna és a vödör. Igazából mindkét történetbe nehezen lendültem bele, mert távol álltak tőlem a helyzetek, a karakterek, a helyszínek, de végül érdekesnek találtam.

Az első egy papírzúzdában játszódik, és a kép, ami beugrik róla: vizes pince egerekkel, megsavanyodott papírral, némelyik véres, és a főhős csak lapátolja a présgépbe. De minden szürkeség és mocsok ellenére megjelenik a művészet: minden bála közepébe egy nyitott könyvet helyez, az a szív, a bála oldalát pedig reprodukciókkal díszíti. A történeteket, amiket elmesél vagy visszaemlékezik rájuk, a kanálisokból származnak vagy más módon vannak kapcsolatban a fekáliával. És olyan mélyen elmerülünk ebben a világban, hogy amikor feltűnik a színen a sokkal hatékonyabb présgép, amit napfényes teremben helyeztek el és színes ruhás fiatalok "etetnek", már ezt találjuk furcsának és idegennek. És jön az elkerülhetetlen vég...

A második kisregényben festő barátjának állít emléket. Szinte minden bekezdés egy-egy új anekdota, a végén mégis egésszé áll össze a történet. Ezek az anekdoták nem éppen finomlelkűek, de a durvaság nem öncélú: egyszerűen ilyenek voltak, így élték művészéletüket. Úgy tűnik, a normalitás és a művészet nem fért meg egymással. Például egyikük diliházba vonult. "Az első napot nagyon élvezte", de egy hónap múlva az addig sápadt költő lebarnult bőrrel megjelent és "fortyogott a dühtől". A könnyebb eseteket - szovjet módszer szerint - munkaterápiával kezelték: "És egyre egészségesebb vagyok, márpedig az egészség a költészet biztos halála!" Számukra a mozgást az egyik kocsmából a másikba való átsétálás jelentette.
Gerencsér Anikó véleménye:
Sötét hangulatú, depresszív kisregény a Túlságosan zajos magány - persze nem is lehetne más, hiszen egy könyvzúzdában játszódik. Az olvasó egyrészt együttérez a főhőssel, aki kiválogatja a zúzásra ítélt könyveket és próbál szépséget csempészni az embertelenségbe; másrészt iszonyodik is a figurától, aki munka után a kocsmában tölti az idejét, és egerek potyognak ki a ruhaujjából. Hrabal plasztikusan ábrázolja a nyomasztó környezetet, a sötét és koszos pincehelységet, ahol a világirodalom remekművei és könyvészeti csodák válnak az enyészet martalékává.