ADATLAP
Kilenc ​perc
Az ​akkor tizenöt éves Ginny Lemont 1975. május 15-én elrabolják egy bolt elől Fort Lauderdale-ben. Az elkövető az egyik legbrutálisabb dél-floridai motoros banda tagja.
Ginny élete ekkor örökre megváltozik. Új nevet kap, új identitást és egy új életet az Everglades mocsár szélén – egy ijesztő, durva és erőszakos világban, ahol mindenkinek álneve van, a hűség pedig a túlélés kulcsa.
Az egésznek pedig Grizz áll a középpontjában: termetes, sötéten jóképű és ijesztő férfi, aki Ginnyvel valahogy mégis olyan gyengéd, hiszen ő élete egyetlen igaz szerelme.
Így kezdődik az érzelmi megszállottságról és a manipulációról szóló mese, amiben egy környezetéből kiszakított lány kénytelen az egyetlen emberre támaszkodni, akitől figyelmet, szeretetet és gondoskodást kaphat. A fogva tartójára. Ginny okos és intelligens, de még csak tinédzser. Nehezen alkalmazkodik az új életéhez, eleinte küzd ellene. Aztán belenyugszik a feltételekbe.
Vajon megmentik? Vagy elmenekül? Kiszabadul élve, ha egyáltalán kiszabadul valahogy?...
Békés Nikolett véleménye:
Na jó…most először érzem azt, hogy kitépem a hajamat….mégis mi a jó fene volt ez a vég? o_O Igyekszem normális értékelést írni, de olyan zaklatott vagyok még mindig.
Először is már hetek óta „tornázom”, hogy megvegyem e, vagy ne!?
Végül úgy döntöttem (persze mint mindig), hogy meg kell szereznem.
Nagyon hamar olvasni kezdtem és már az első sorokból megállapítottam, nekem való.
Mint gondoltam igazam lett, mert összesen egyszer kellett félre tennem, egyéb okok miatt.
A lelkem teljesen beszippantódott a motoros banda életébe. A főhősnővel együtt sírtam, féltem és nevettem. Szerettem és próbáltam alkalmazkodni egy olyan világhoz, amit lelkileg nem tudtam elfogadni, de a szerelem bele kényszerített. Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam, mert ami kint várt, a valóéletben, már köd fedte és jobb volt a megszokott „rossz”, mint az ismeretlen. Grizz akármilyen is volt, végig mellettem állt, ölelések, csókok, törődés, csak Ő jelentette a világot nekem.
És a végén összeomoltam, képtelen voltam ésszerűen gondolkodni, csak sírtam és sírtam.
Sírtam akkor is, mikor elvesztettem egy barátot és akkor is mikor egy kicsiny élet lelke hullott porba.
Nem tudom azt írni, hogy a mellékszereplőket utáltam, kettő kivételével, mindenkit szerettem és féltettem, és borzalmas volt belegondolni miknek vannak kitéve.
Van a történetben valami mámorító, ami függőséget okoz.
Egyszerűen túl rövidnek éreztem, és bár tudom, hogy van folytatása, kínszenvedés lesz kibírni egy ilyen zárás után.
Azt hiszem míg várnom kell, elgyászolom a „szerelmem” és felkészülök a "bosszúra.!!