ADATLAP
Tizenkét dühös ember
A „Tizenkét dühös ember” egyetlen olyan darabom (tévéjátékom) – play –, mely személyes élménnyel kapcsolatos. Körülbelül egy hónappal megírása előtt ugyanis egy esküdtszék tagja voltam. Az esküdtszéknek emberölés tárgyában kellett ítéletet mondania. Miután ez volt első részvételem egy ilyen tárgyaláson, megvallom, a dolog nagy hatást gyakorolt rám, bár a beválasztásommal kapcsolatos hivatalos értesítést zsémbes morgással fogadtam: „Istenem, van ebben a New York-ban nyolc millió ember. Pont engem hívnak!?” Később úgy tűnt, hogy esküdt társaim valamennyiben hasonlóképpen vélekednek a megtiszteltetést illetően, különös módon azonban, elfoglalva helyemet a tárgyalóteremben, szem től szemben találtam magam egy különös emberrel, a vádlottal, akinek sorsa immár kisebb-nagyobbrészt az én kezemben volt. Ettől kezdve viselkedésem gyökeresen megváltozott… Kezdtem élénken odafigyelni a hallottakra, a vádlott, a tanúk, az ügyész, az ügyvéd magatartására, megdöbbentett a terem közönyös, hivatalos, kincstári nyugalma, a maszkszerű arcok, a menetrendszerűen cikázó hivatalnokok. Lehet, hogy sohasem kerültem bárminek is ennyire a hatása alá. Gondolom, a tárgyalásnak ez az előre tervezettnek tűnő kicentizettsége, egy embersors igazi megvizsgálása iránti közömbössége irritált később arra, hogy elviselhetetlen módon viselkedjek másik 11 esküdt kollegámmal szemben. Az esküdtszéki vita során többször támadt olyan érzésem, hogy az átlagembernek fogalma sem lehet arról, mi történik a zárt párnázott ajtók mögött, s ekkor gondoltam legelőször komolyan arra, hogy nem volna érdektelen egy olyan tévéjátékot írni, melynek teljes cselekménye az esküdtek tárgyaló helyiségében játszódna… A „Tizenkét dühös ember” vázlatának megírása érdekes módon sokkal több időt vett igénybe, mint a forgatókönyvé. A figurákban gomolygó belső események munka közben annyira bonyolódtak, hogy minduntalan és önkéntelenül letértem a vázlathoz szükséges ösvényről s betévedtem a szinte önmagukat formáló jellemek rengetegébe. Ez a „vázlatkészítés” kerek hétig tartott s a szokásos öt oldal helyett 27 gépelt oldalt eredményezett. Természetes következménye volt ennek, hogy a forgatókönyv – azaz a párbeszédek – megírása (ez az, ami általában hónapokat vehet igénybe) 5 napig tartott, de ha nem duzzadt volna 50 gépelt oldalra, néhány nap is elég lett volna hozzá. A mű megírása közben négy dologra fordítottam (a tapasztaltak alapján) különös figyelmet: 1. Az a magabiztosság, mellyel kezdetben minden esküdt közölte és védte álláspontját. 2. Az az elképesztő szellemi-érzelmi egyenlőtlenség, mely eközben felszínre került. 3. sablonok. 4. Fizikai, azaz külső behatások: pl. időjárás, az idő mú lása, a kényelmetlen teremféle. Nem volt nehé...
Nagy Georgina véleménye:
A „Tizenkét dühös ember” egyetlen olyan darabom (tévéjátékom) – play –, mely személyes élménnyel kapcsolatos. Körülbelül egy hónappal megírása előtt ugyanis egy esküdtszék tagja voltam. Az esküdtszéknek emberölés tárgyában kellett ítéletet mondania. Miután ez volt első részvételem egy ilyen tárgyaláson, megvallom, a dolog nagy hatást gyakorolt rám, bár a beválasztásommal kapcsolatos hivatalos értesítést zsémbes morgással fogadtam: „Istenem, van ebben a New York-ban nyolc millió ember. Pont engem hívnak!?” Később úgy tűnt, hogy esküdt társaim valamennyiben hasonlóképpen vélekednek a megtiszteltetést illetően, különös módon azonban, elfoglalva helyemet a tárgyalóteremben, szem től szemben találtam magam egy különös emberrel, a vádlottal, akinek sorsa immár kisebb-nagyobbrészt az én kezemben volt. Ettől kezdve viselkedésem gyökeresen megváltozott… Kezdtem élénken odafigyelni a hallottakra, a vádlott, a tanúk, az ügyész, az ügyvéd magatartására, megdöbbentett a terem közönyös, hivatalos, kincstári nyugalma, a maszkszerű arcok, a menetrendszerűen cikázó hivatalnokok. Lehet, hogy sohasem kerültem bárminek is ennyire a hatása alá. Gondolom, a tárgyalásnak ez az előre tervezettnek tűnő kicentizettsége, egy embersors igazi megvizsgálása iránti közömbössége irritált később arra, hogy elviselhetetlen módon viselkedjek másik 11 esküdt kollegámmal szemben. Az esküdtszéki vita során többször támadt olyan érzésem, hogy az átlagembernek fogalma sem lehet arról, mi történik a zárt párnázott ajtók mögött, s ekkor gondoltam legelőször komolyan arra, hogy nem volna érdektelen egy olyan tévéjátékot írni, melynek teljes cselekménye az esküdtek tárgyaló helyiségében játszódna… A „Tizenkét dühös ember” vázlatának megírása érdekes módon sokkal több időt vett igénybe, mint a forgatókönyvé. A figurákban gomo
Mohácsi Ildikó véleménye:
Először színdarabként láttam, most el is olvastam. Azt nem tudtam, hogy színdarabként van megírva is. Először furcsa volt, de ahogy egyre jobban haladtam a könyvvel, ugyanúgy visszajött az izgalom, mint a színházban. Először az fogott meg, hogy emberek képesek lennének 5 perc alatt dönteni egy másik ember életéről, aztán amikor egy esküdt elveti bennük a kételyt, már ők is elkezdenek gondolkozni, és egyszer csak előjönnek a saját megfigyeléseik. Ugyanakkor vannak olyan emberek, akik a nyilvánvaló ellenére is makacsul ragaszkodnak a saját igazukhoz, csak azért, mert vannak saját „sérüléseik”, mint a 3. esküdt. De ő még mindig szimpatikusabb volt, mint a 10. esküdt, aki csak azért változtat a döntésén, mert szinte már mindenki megtette. Jó kis könyv, nem gondoltam volna.
Frányó Kriszta véleménye:
Iszonyatosan tetszett! Az elején féltem, hogy a számozás miatt összefolynak bennem a szereplők, de ez is elég hamar letisztázódott, hogy ki hogy gondolkodik, kit mennyire érint meg a feladat súlya. Zseniális történet, frappáns megszólalások, remek alaphelyzet, érdemes volt elolvasni!
Kinga Grünert véleménye:
Főleg egy régi filmélmény miatt választottam, és mert nagy klasszikusnak gondoltam, így érdekelt.
Annyira nem volt rám nagy hatással, mint a film, annak egy vázlatának éreztem, mint ahogy az is. A feszültséget, az érzelmeket a szereplők adják a darabhoz.
Minimalista, semmi sallang, de más olvasni az instrukciókat, mint látni egy emberi reakciót.
A történet egyébként érdekes, érdemes elolvasni, aztán a filmet/színdarabot is megnézni.
Németh Enikő véleménye:
Általánosságban nem szeretem a színházi formátumú könyveket, még sosem tudtam úgy elolvasni egyet, hogy ne szenvedés lett volna a könyv végéig, vagy már a közepén azt mondtam, hogy inkább hagyom a fenébe az egészet, de ebbe a könyvbe volt valami, ami megfogott. Az alap koncepció is eszméletlenül érdekes volt, és valahogy a formátum ennél a könyvnél nem idegesített, szinte észre sem vettem.
A történetvezetés nagyon jó volt, érdekes volt, ahogy szépen lassan az esküdtek beszélgetése, tárgyalása alapján kialakul az ügy és megismerhetjük a tényeket és saját magunk is levonhatjuk a véleményünket, eldönthetjük, hogy vajon mi egy ilyen szituációban hogyan döntenénk. Remekül bemutatja a dráma azt, hogy milyen könnyű egy emberről előítéletet alkotni és milyen könnyű meg se hallani azt, amit az emberek körülöttünk mondanak vagy csak azt hallani meg, amikor akarunk, mert nem akarjuk beismerni, hogy esetleg tévedtünk.
Bárkinek csak ajánlani tudom a könyvet, rövid olvasmány, könnyen a végére lehet érni, de közben hatalmas ereje és mondanivalója van.
Zsuzsanna Volford véleménye:
Nagyon tanulságos történet arról, hogy az emberek milyen könnyen ítélkeznek mások felett, hogyan ragaszkodnak makacsul az előítéleteikhez, és mások milyen mélyen belelátnak a részletekbe, hogyan akarnak másokon segíteni, nem törődve az előítéletekkel.
Diósi Alexandra véleménye:
Először angolul láttam a filmet, és nagyon megfogott úgy döntöttem hogy mindenképp el kell olvasnom a könyvet is. Azonban elolvasva számomra nem annyira drámai mint előadva, de hát nem véletlen, színpadra szánták a művet. Meg persze a filmbeni plusz, amit a jó és a rossz, a fekete és a fehér öltöny kontraszt is briliáns vizuális plusz a végén.
1 : 0 a film javára. :)
Kakuk Márta véleménye:
Kicsit tartottam a könyvtől, mert gondoltam én már végeztem ezzel a műfajjal a suliban, de meglepően szórakoztató volt. A történetről homályos foltjaim voltak, gyerekkoromban láttam egyszer a filmet, most ha adni fogják már nem kapcsolom át. Félelmetes, hogy 12 ember vitája dönti el valaki életét vagy halálát.
Hegedüs Petra véleménye:
Fura dolog színdarabot olvasni, nem nagyon vagyok hozzászokva, de érdekes volt mindenesetre. A történetről nem tudok újat mondani, eleve mindenki ismeri. Ami számomra eleinte zavaró volt, hogy senkinek nincs neve, csak mint 1. esküdt, 2. esküdt, stb. szerepelnek. Egy idő után persze sikerült megszoknom. A darabot láttam már színházban is, szóval túl nagy meglepetés nem ért, de nagyon tetszett, ahogy a 8. esküdt sorra győzi meg a többieket, és ahogy pusztán logikai alapon minden bizonyítékot megcáfol. A 3. esküdt meg természetesen egy igazi p*cs :) Olyan életszerű, annyira jellegzetes karakter, hogy hiába játszódik a történet az ötvenes években, a mai napig pontosan ugyanilyen ez az embertípus, biztosan mindenki találkozott is már hasonlóval.